Ment a szürke…
Egyedül, mint mindig…
Társa most is csak a hold, és az esőcseppek koppanása a bundáján, s a moha sóhaja, ahogyan rálépett széles mancsaival…
Egyedül…
Mindig egyedül…
Már megszokta…
Megszokta, hogy úttalan útjain, nem kíséri senki…
Néha, régebben, előjött a tisztásra, és valakinek ölébe hajtotta nagy fejét…
De a legtöbben félve elszaladtak, vagy láncon szerették volna tartani, hogy örökre övék legyen…
De őt, nem lehet láncra verni… Ő szabad…
Letépte a láncokat, és otthona újra az erdő lett, szeretője, ki mindig hűséggel várt reá, a magány…
Már nem harcol, és a tisztásokon is oly rég látták…
De ma, valaki reá talált…
Úttalan utakon, az erdő rejtekén, hol csak az eső simogatása susog a puha mohán,
Valaki szembejött… Nem félt, és nem hozott láncokat csak jött, tiszta szívvel…
Csak jött, és ott volt…
Mellé állt, és a szürkéhez símúlt…
A szürke, nem szólt, és nem futott… Csak állt, és torka összeszorult…
Egyszerre dobbant a két szív… S a pillanat, csak tartott…
Már semmi, és senki nem létezett, csak ők… Az este, és a két szív dobbanásai…
S a szürke zöld szeméből egyetlen gondolat csalta elő azt a könnycseppet, amit senki nem láthatott…
Hazaért…

Large Visitor Globe